Testkép(zavar)

A testkép az énkép szerves része, mely az első 3-5 évben alakul ki, de életünk során folyamatosan alakul és változik, ahogy a testünk maga is változik. Minden jelentősebb változás újraismerkedést és elfogadás is egyben. A testi változások elfogadása akkor lesz zökkenőmentes, ha a változást előidéző élethelyzet, vagy életszakasz elfogadása megtörtént. Vegyük sorra a testkép alakulásában kiemelten fontos életszakaszokat.

Gyermekkor

Életünk első öt éve kiemelten fontos az önértékelésünk és önbecsülésünk alakulása szempontjából. Ebben a folyamatban a testkép kialakulásának és a saját testhez való viszonynak is fontos szerepe van. A gyermek saját tevékenységei, aktivitása nyomán szerez tapasztalatot önmagáról és kompetenciáiról. Ha a szülő engedi, sőt bátorítja a gyermek életkorának megfelelő önállóságát, akkor hozzásegíti egy reális - tapasztalatokon alapuló - testkép és énkép kialakulásához. A túlféltő szülői attitűd ellenben korlátozza a gyermeknek azt az alapvető élményszerzését, amely az önmagáról alkotott képhez szükséges lenne.

Hasonló problémákat okozhat, ha a mozgásfejlődés terén elakadás, nehézség mutatkozik. Ilyen esetben a saját test mozgás általi megélése, megtapasztalása is hiányos, olykor kudarcokkal teli. A gyermekkori elhízás hátterében részben a mozgásszegény életmód áll. Hajlamosabbak lesznek a hízásra azok a gyermekek, akinek a mozgásfejlődése zavart, lassú, vagy a szülői attitűd miatt nem alakulnak ki a megfelelő kompetenciák, hisz számukra a mozgás nem jelent kellően örömteli élményt.

A környezet, elsősorban a szülők visszajelzései jelentik az énkép és a testkép alakulásának másik fontos pillérét. A feltétel nélküli elfogadás és szeretet adja meg azt a belső biztonságot, amely önmagunk elfogadásához szükséges.

A szülők feladata, hogy a gyermek megtanulja felismerni és kifejezni szükségleteit és érzelmi állapotait. Az első egy évben a legfontosabb, amit a babánknak meg kell tanítanunk anyaként, hogy a saját koordinálatlan érzelmi reakciói megszelídíthetőek. Mit is jelent ez a gyakorlatban? A babák sokat sírnak, általában okkal, de van, hogy pusztán a 9 hónap nyugalom után nehezen bírják elviselni az őket körülvevő ingermennyiséget. A legapróbb diszkomfort érzetet is heves reakciók kísérik, testi és érzelmi szinten egyaránt. Az anya feladata, hogy ezt a negatív, megmunkálatlan érzelemanyagot befogadja, és tartalmazza, tehát átvegye a babától. Majd a saját differenciált érzelmi struktúráival értelmet ad neki (pl. fáj a baba hasa, azért sír), és megszelídítve (pl. semmi baj, én megnyugtatlak...) adja vissza a babának. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a síró csecsemőt megnyugtatjuk az érzelmi odafordulással, hanglejtéssel, babusgatással. A fejlődéspszichológia konténer-funkciónak nevezi ezt az anyai képességet, hiszen, mint egy konténer befogadjuk és tartalmazzuk a baba negatív érzelmeit.

Amennyire ösztönösnek és egyértelműnek tűnik ez a folyamat csecsemőkorban (mert a babák még tehetetlenek, éppen ezért haragudni sem igazán lehet rájuk), olyannyira könnyen feledkezünk meg róla a nagyobb gyerekek esetében. Pedig egy hároméves érzelmi szabályozása is éretlen és esendő, és nekik is ugyanúgy szükségük van az anyai tartalmazásra. Hogy visszajelezzük feléjük egy hiszti során azt az üzenetet, hogy "semmi baj, itt vagyok, és együtt megoldjuk", ahelyett, hogy "szégyelld magad", "menj a szobádba". Ez utóbbi két reakcióval azt erősítjük a gyerekben, hogy az érzelmi megnyilvánulásai elviselhetetlenek mások számára. Ez az üzenet könnyen beindíthat egy negatív, önsorsrontó lavinát... Azok a gyerekek, akiket a szüleik nem tudnak érzelmi szinten tartalmazni, serdülőkorra komoly érzelemszabályozási nehézségekkel küzdenek.

Az érzelmi tartalmazás nem jelent elkényeztetést, éppen ellenkezőleg. A következetesség és a gyerek számára megszabott határok nem mondanak ellent az érzelmi tartalmazásnak. Sőt, sokkal nagyobb biztonságérzetet jelent a meleg, de szükség szerint korlátozó szülői hozzáállás, mint a "mindent megengedünk, csak béke legyen" attitűd. Azok a gyerekek, akik nincsenek magukra hagyva a negatív érzelmeikkel, később sokkal ellenállóbbak lesznek az élet kisebb-nagyon kihívásaival szemben. A konténer funkció zavara szerepet játszhat a gyermekkori elhízásban is. A szülő feladata tehát az, hogy tükör legyen saját gyermeke számára, lehetőleg tiszta tükör, melyben a cseperedő gyermek önmagára ismerhet. Ha a szülő a gyermek negatív érzelmi állapotaira differenciálatlan választ ad, ha a megnyugtatás és a vigasztalás eszköze az etetés, akkor a saját igények és szükségletek felismerése és kezelése sem tud megfelelően alakulni.

Testképzavar

Az éntudat kialakulása csecsemőkorban kezdődik. Az újszülött számára kezdetben nem különül el az "én" és a "nem én". Önmaga indította - kezdetben véletlenszerű - cselekvései nyomán tanulja meg megkülönböztetni önmagát a környezetétől. Ennek a tudásnak az alapját a mozgáshoz kapcsolódó tapasztalatokra épülő, lassan formálódó testkép adja. A fizikai mozgás lesz az alapélménye az én, a hatékonyság és az önbizalom szerveződésének, mely igen fontos része lesz a további személyiségfejlődésnek. A testkép összetett, több komponensből áll: élmények, érzések és gondolatok összessége, amely az énkép és az önértékelés szerves része. A testképpel való elégedetlenség nagy szerepet játszik az evészavarok (mind az anorexia nervosa, mind a bulimia nervosa) kialakulásában, itt már testképzavarról beszélhetünk. A testképzavar a testélmény összetett zavara. Az evészavarosok testképzavarát számos vizsgálattal bebizonyították. Az első objektív vizsgálatot 1973-ban Slade és Russell végezte. A betegeket vizuális méretbecsléssel tesztelték, és azt tapasztalták, hogy 25-55 százalékos torzulás is előfordulhat.

A testképzavar azonban nem csupán a testméret túlbecsülésére vonatkozhat. Az izomdiszmorfiát (testedzésfüggőség) inverz anorexia néven is szokták emlegetni. A testképzavar itt is teljesen egyértelmű, ám éppen ellenkező irányú. Az izomdiszformiában szenvedők testüket szintén nem képesek reálisan megítélni, ám azt éppen túl soványnak, erőtlennek, gyengének látják. A tünet együttes természeténél fogva főként a férfiakra jellemző, leginkább a testépítők vannak kitéve ennek a rendellenességnek.

Az új testképzavar a fatorexia névre hallgat. A "fat" szó jelentése zsír, zsíros, hájas, kövér. A fatorexiában szenvedők normálisnak találják testsúlyukat, így nem számolnak a súlyfelesleg okozta megbetegedésekkel.

A fatorexiás személy...

  • Nem akar szembesülni a túlsúlyproblémával: direkt nem néz egész alakos tükörbe.
  • Nagyméretű, rugalmas ruhákat vásárol, amelyek súlyfeleslege ellenére is kényelmesek.
  • A ruhákból gyakran kivágja a méretet jelző címkét.
  • Nem szívesen szerepel mások fényképein.
  • Az idejét inkább hajának, sminkjének, körmeinek ápolására fordítja.
  • Mások előtt csak keveset eszik, de mivel sokat nassol, testsúlya egyre gyarapszik.
  • Kiegészítőkkel - például feltűnő ékszerekkel - tereli el a figyelmet az alakjáról.

A fatorexia nem arról szól, hogy túlsúllyal együtt is szeretik és elfogadják a testüket az érintettek! A legnagyobb veszélyt az okozza, hogy a testképzavar következtében átlagos testalkatúnak, esetenként vékonynak tartják önmagukat a fatorexiában szenvedők, ami egyenes út a további súlygyarapodáshoz.

A testkép kiemelten fontos része személyiségünknek, énképünknek, ráadásul mivel egy dinamikusan változó és összetett mentális reprezentáció, így életünk több pontján - elsősorban kialakulásának időszakában és normatív krízisek idején - veszélyeztetett, sérülékeny képződmény. Van azonban más okai is annak, hogy a táplálkozási zavarok - köztük az elhízás - a leggyakoribb pszichoszomatikus zavarok közé tartoznak!

  • Miért nem szeretjük a testünket?

A statisztikák szerint a nők kétharmada elégedetlen a testével. Aki nem hisz a statisztikáknak, az nyugodtan kérdezze meg 10 nő ismerősét! Meg fog lepődni a válaszokon! De vajon miért nem szeretik a nők a testüket? Íme a lehetséges okok és az elgondolkodtató következmények!

A nők 99,9%-a a maradék 0,1%-hoz hasonlítja magát!

Lépten-nyomon gyönyörű és tökéletes alakú modellek fotóit látjuk a televízióban és a magazinokban. Sokan óhatatlanul összehasonlítják önmagukat a látottakkal, és ebből az összehasonlításból nehéz jól kijönnie a hétköznapi halandónak. Ilyenkor hiába tudjuk, hogy a fotón látható modell bőven sminkelve és "photoshoppolva" van, ráadásul legfeljebb 20 éves, mégis kevesebbnek, csúnyábbnak érezzük magunkat. Ezen még az a tény sem változtat, hogy a modellek kóros soványságának hátterében sokszor kegyetlen önsanyargatás áll. A szomorú tény az, hogy kutatások szerint modellek képeit megtekintve, a nők önmagukat csúnyábbnak ítélték, a férfiak pedig a házasságukkal való elégedettségüket pontozták egy kicsit alacsonyabbra hasonló impulzus után. Példaértékűnek tartom, hogy néhány cég valóságos nőkkel hirdeti a termékeit, hisz a reálisabb minták segíthetnek a reális testkép kialakításában.

A hiányzó visszajelzések

Érdekes ellentmondás, hogy bár a testünk nagyon is szem előtt van, mégis ritkán kapunk - kulturált - visszajelzést róla (az obszcén utcai "beszólások" többnyire nem az önbizalom erősítését szolgálják). Egy nő lehet okos, süthet jól, vagy megdicsérhetik a jó ízléséért, de nagyon ritka, hogy a testére, az alakjára vonatkozóan kapna dicséretet. Ezt természetesen a társadalmi normák is korlátozzák, még az azonos neműek esetén is furcsának, szokatlannak számít. Jó esetben a párunk az egyetlen, aki megdicsérhet, vagy elmondhatja a véleményét - aminek persze elfogultságra való hivatkozással úgysem adunk hitelt (bezzeg a negatív visszajelzésnek annál inkább!).

Az elég jó nem elég jó!

Soha nem hallottam még panaszkodni senkit, hogy ugyan öt nyelven anyanyelvi szinten beszél, de az ógörög még nem megy jól, így inkább ki sem teszi a lábát a szobából! Az sem gyakori, hogy egy nő rosszul érezné magát azért, mert nem tud profin parkolni, vagy darabjaira szedni egy számítógépet. Miért van az, hogy tudomásul vesszük és elfogadjuk a hibáinkat, hiányosságainkat egyes területeken és inkább az erősségeinkre koncentrálunk, míg ha a testünkről van szó, akkor a legkisebb hiba is fontosabb, mint az összes erősségünk? Torzított minták, hiányzó visszajelzések és a túlzott perfekcionizmus. Kell ennél több? Mert van, ami ezeknél is fontosabb!

Amikor a test a lélek tükre!

A testünkkel való elégedetlenség alapvetően nem a kilókról, vagy a centikről szól, hanem a lélekről: lehet ez múltbéli trauma, rossz élmény, szexuális, vagy párkapcsolatai probléma, a nőiséghez kapcsolódó, vagy egyéb érzelmi zavar, megoldatlan konfliktus. A testünkkel való tartós elégedetlenség, - amely olyan jelentős, hogy befolyásolja az életvitelt (pl. bizonyos helyzetek elkerülését okozza, egészségkárosító magatartáshoz vezet, ide sorolom az agresszív fogyókúrákat is) - megoldásában csak az érzelmi oldal feltárása hozhat eredményt!


Felhasznált szakirodalom:

  • Szabó P: A testkép a táplálkozás zavaraiban. Végeken 1993, 4:5-13. 
  • Túry F, Szabó P, Wildmann M: Anorexia nervosa: irodalmi áttekintés. II. Etiopatogenezis, terápia, prognózis. Psychiatria Hungarica 1993b, 8:387-4O8